szülés

Na akkor belevágok.
26.-án éjjel háromkor arra ébredtem, hogy menten bepisilek, úgy pattantam ki az ágyból, mint a nikkelbolha (ami persze költői túlzás :-) és persze pattanás közben elhagyta a számat vagy ezerszer a "jaj Istenem" ami az utóbbi időben már jelmondatommá vált)
Kirohantam a wc-re és ott aztán úgy érzékeltem, hogy folyik a magzatvíz, mert nem hiszem, hogy 30 évesen ennyire nem tudom kontrollálni a pisilésemet.
Visszatotyogtam a szobába, és mondtam a Zolinak, hogy menni kell. Leadtuk anyuéknak a riadóláncot, én még gyorsan lefürödtem, felkészülve arra, hogy mikor lesz erre lehetőségem normálisan.
Az őrző védő szolgálat megérkezett, mi pedig elindultunk a kórházba. Persze út közben ment a jaj mi lesz, hogy lesz...
megérkeztünk kitöltöttük a papírokat, megjelent egy szülésznő aki tájékoztatott, hogy nem biztos a császár, majd meglátjuk.... na azt hiszem itt ijedtem meg először. Közben szépen a fájások is megérkeztek, bár még elég rendszertelenül.
Aztán beköltöztünk egy szülőszobára, majd megvizsgált a szülésznő... hát itt még nem sírtam.. annyira. Megállapította, hogy szűk 1 cm tágulás van. Vissza a szobába ctg-re rárakott és akkor várjuk másfél órát és újra megvizsgál. Közben a fájások elérték az 5 perces sűrűséget, ugye nincs összehasonlítási alapom, de rohadtul fájt.
Jött a következő vizsgálat amit fájás közben csinált a szülésznő, na azt hiszem, itt döntöttem el végleg magamban, hogy ha kell összeszorítom a lábam, de én nem szülök természetes úton. Ha jól emlékszem sírva könyörögtem neki, hogy hagyja abba... illetve mikor végzett még megkérdezte, hogy miért sírok, amire nem volt más a válaszom, mint hogy azért, mert nagyon fáj... erre kedvesen közölte, hogy ez még semmi...
Megjött 7-kor a műszakváltás, ez volt az utolsó reményem abban, hogy egy olyan szülésznőt fogok ki aki nem ragaszkodik a természetes szüléshez. Hát amikor óriás mosollyal az arcán belépett és közölte, hogy szerinte ez menni fog és a szülés a legcsodálatosabb dolog a világon, majdnem kiszaladtam a szobából. És persze végig hiába mondogattam, hogy nekem fáj én nem tudom végig csinálni, ez senkit nem érdekelt. Jött a következő vizsgálat, amibe szintén belehaltam, két ujjnyi tágulás... persze mindeközben 5 perces fájások amik alatt a Zoli kezét 3* eltörtem. Ennél a vizsgálatnál mondtam azt a szülésnőnek, hogy nem lehetne császár mert én nem akarok rendesen szülni, azt mondta megvárjuk az orvost és megbeszéljük vele. Itt láttam először fényt az alagút végén. Illetve éreztem azt, hogy talán dönthetek a sorsomról, vagy legalább is van némi beleszólásom a dolgokba. Megjött az orvos aki megvizsgált és tájékoztatott, hogy az előző császár és a téraránytalanság ellenére meglehet szülni a babát, erre a pillanatra a határozottan emlékszem mert azt mondtam, neki, hogy én nem akarom. Azt válaszolta, hogy megbeszéli a műtővel, hogy mi a helyzet és tájékoztat.
Amíg zajlottak az események, addig végig az járt a fejemben, hogy nem lehet, hogy ez a szülés egy ilyen rossz élmény maradjon, hogy ezt kelljen mesélnem majd. És nem a boldogságtól sírjak közbe hanem a rossz emléktől.
Ám ekkor szerencsére jött a telefon, hogy lehet előkészíteni a műtétre, na itt már boldog voltam.
Nem győztem az orvosnak megköszönni, hogy nem hagy tovább szenvedni.
Nem sokkal ezután kaptam egy katéter, egy pár adag infúziót, megkaptam a gerinc szurit és már toltak is be a műtőbe. Mindenki nagyon kedves volt, egy Anna nevű nő volt az orvos, Isteni jel :-)
Pikk-pakk kiszedték belőlem Benjamint így 10:54-kor 3400 gr és 51 cm méretekkel megérkezett a legszebb kisfiú a világra.
folyt. köv.